Siket, ’s vak a’ Szerencse,
Nem hallja a’ Könyörgést;
’S nem látja a’ Könyörgöt;
Mellyért is állhatatlan,
’S bizonytalan Kegyelme,
A’ mit csinált, le rontja;
A’ mit kötött, el oldja;
A’ mit rakott, le dönti;
’S a’ mit viszen, le ejti.
Némellyt kezén emelget,
’S magán felül magasztal:
Ugyan azt, ha kedve hozza,
A’ Styx alá taszítja.
Másiknak annyi terhet,
’S málhát kötöz nyakába,
Hogy a’ szegény Szarándok
Csak tétováz alatta.
Ki kérem a’ Szerencsét,
Hogy igy velem ne bánjék:
Mivel, ha kedve tartja,
Hogy bútyorát emeljék,
Tartson tevét magának;
Ha pedig tekézni kiván,
Tartson tekét magának.
(Forrás: Ungvár-Németi Szabó László versei – Pest, 1816.)